Papp László tiszteletére a Magyar Ökölvívás Napja a szombat

Papp László tiszteletére a Magyar Ökölvívás Napja a szombat

Papp László tiszteletére a Magyar Ökölvívás Napja a szombat

A szövetség tavaszi közgyűlésének döntése értelmében Papp László hatvan éve nyert harmadik olimpiai aranyának tiszteletére az idei évtől a mindenkori férfi OB döntőinek napja a Magyar Ökölvívás Napja lesz.  Az 1956. évi olimpia döntőjének filmkockáival emlékezünk Papp Lászlóra.
https://www.youtube.com/watch?v=Fi9cLVFCRd0&feature=youtu.be

Az egyedülálló öklözőre ebből az alkalomból N. Pál József írásával emlékezünk.

N. Pál József
„…és ímé, én tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig”

A kilencven esztendeje született Papp László ünnepére
Bartók Bélával született egy napon, igaz, negyvenöt esztendővel később. A zenészgéniuszt csak filmtöredékeken láthatom, játékáról való felvétel is kevés maradt, Papp László alakját több mozgókép őrzi, profi meccsei javát megnézhetem, köztünk járt 2003-ig, de sose tudtam elképzelni kilencvenévesen. Lénye az „örök fiatalságot” őrzi valamiképp, akiben a felszökő vitalitást, a közösség küldötteként átélhető próba alkalmát, a derűt, a humort, a „jó mulatság” mámorát életünk nemes céljaként, az öröm, a szeretet mindennapi ünnepeként élhetjük át, miközben egy életút tragikumának a leghívebb példázatára is rádöbbenhetünk.

Ha Bartók muzsikája a huszadik század meghökkentő példázata, ami visszavonhatatlan zenei fordulatot is hozott egykoron, akkor állítom: Papp László lénye és öklözése – a maga módján – ugyanazt fejezte ki. Mert a mélyben lélegző – a népdalokban, balladákban őrzött – harmónia és a zabolázhatatlan kitörési vágy együttállását, a ritmus és a dallam zaklatott összhangzattanát hozta e muzsika, azt, ami a sport, az ökölvívás nyelvén ugyanúgy elmondható. Aki az Allegro Barbarót hallja, tudja, miről beszélek. A tépettség, a robbanást lefojtó – egyben előhívó – feszültség táncol, harsog a zongorahúrokon, miközben történelmünk tapasztalata dörög reánk. Nos, Papp László ugyanígy a magyar történelem része nekünk, ragyogásában, megcsalatottságában, s mindennek főbekólintó tanulságában is. Hiszen Bartók az a világszínvonal, akivel a halála, 1945 után csak a baj volt idehaza jó ideig, hősünk meg az a – zenészgéniusszal „összevethető” – világszínvonal, akivel egy újabb forduló, az 1956 utáni idő nem tudott mit kezdeni. Ahogy nem tudott a sorsunkkal sem, etetett bennünket inkább, hogy nyugton legyünk, ám e siker-sztoriba a lelkünket emelő újabb Papp-diadal – a profi világbajnoki cím – már nem fért bele valamiért.

Azért nem, mert e dicsőség az agresszivitás és az álszent „gondoskodás” szorgos kevercsével, hatalom-féltő módon összetákolt viszonyrendszert bolygatta volna meg. Hiszem, hogy e pálya lényege csak az 1956 utáni résszel együtt érthető meg igazán, noha a statisztika a három olimpiai aranyat sorolja elő minduntalan – amúgy jogosan persze. Igen, a medáliákat emlegetjük, amivel a játékok történetének – két kubaival társbérletben – legeredményesebb öklözője, meg az ötvenes évek Magyarországának – a labdarúgó Puskással együtt említhető – sportcsillaga lett ő, ám e tény az eztán következő „nagy csalásról” semmit sem képes elmondani. Pedig „magyaros” sorsunk hátulütőjéről e szakasz beszélhet inkább, arról, amiről – Bartók zenéjén túl – Ady versei üzennek például nekünk. „Áldott ínség: magyar élet, / Világon sincs párod néked, / Nincsen célod, nincsen véged, / Kínhalál az üdvösséged” – írta a költő egykor, a „leverten győztes” modell folytonosságáról beszélve, ami – sporttörténetre fordítva a szót – Papp sorsában lett leginkább meghökkentő nekünk.
Illesse gyalázat azokat, akik a világbajnoki győzelemben megakadályozták, mégis állítom, hogy nekünk, hátramaradottaknak tették a legnagyobb szolgálatot ezzel. Papp László versenyzői és emberi példája épp e brutális „sporttörténeti bűncselekménnyel” (Füzesy Zoltán használta e fordulatot) lett teljessé ugyanis. Ha nem az történik, ami történt, ama hazugul csábos kor természete sem lenne oly átlátszó nekünk! Eme pályafutás profi zárlata – illetve annak háttértörténete – a kialakuló s ma is sokaknak boldog emlékezetű kádári rend velejéig való romlottságáról mond el valami nagyon-nagyon fontosat. A rendszer romlottságáról szól ez a história mindenek felett, s nem – avagy nem csak! – arról, ki mindenki „tett keresztbe” a világbajnoki címmérkőzés előtt álló versenyzőnek akkor. Mert a nevesíthető, rosszakaró ítészeket nem is oly nehéz néven nevezni, ám a lényeg mélyebben keresendő!

Ott, hogy az 1956 előtt még „egyértelmű” életünk (ahol mindenki tudta hol lakik Isten és hol a Sátán) ugyan nyugalmasabbra, avagy „élhetőbbre” változott, ám e változás az értékfelismerő képességünket züllesztette széjjel többek között. Azt például, hogy felismerjük: hősünk életét nem néhány befolyásos nagykutya egyéni rosszindulata, hanem a rendszer könyörtelen logikája keserítette meg. Meg kéne érteni végre: nem apró sértődéseken, nem Biszku Béla kicsinyes bosszúján – egy gyerekesen naiv pletyka szerint addig Papp hozott „nyugatról” ezt-azt neki, aztán hirtelen nem akart hozni –, de nem is a várható pénzen való vitán múlt a dolog! Maga a rendszer nem engedhette meg magának – s ezért a bolsevik vezérkarnak eszébe sem jutott megengedni! –, hogy Magyarországnak profi világbajnoka legyen! Ez a hazug rend levakarhatatlan velejárója volt, s az egyre „jobban élő”, már-már elégedetten megnyugodott népet is figyelmeztetni kellett a határokra persze. Arról, hogy Papp László a világbajnokságért mérkőzhessen, kizárólag Kádár János dönthetett volna a kor szokása szerint, ám ő a bolsevik logikával – és a Szovjetunióval! – még e „kicsi” ügyben sem akarta a vitát kockáztatni akkor, amire – a Hruscsov bukása utáni hetekben-hónapokban – akár személyes oka – legendás óvatosságát megtoldva! – is akadhatott. (Erzsike, a Szovjetunióban sincsen profizmus – mondta Egri Gyula sportvezető Papp feleségének!)

Ettől még Biszku Béla, Gáspár Sándor, Egri Gyula, vagy Kutas István felelőssége megmarad persze, ám a történet egy velejéig hazug kor álszent és felelősségelrejtő természetére, nemkülönben egy kiválóság magyarhoni tragikumának históriájára világít rá leginkább. Papp Lászlót azért nem engedték Joey Giardellóval küzdeni, mert a feltételezhető diadallal az a rendszer – az önképének feladása nélkül! – nem tudott volna bánni. Higgyük el: nem állhatott össze – a profi szerződésre a forradalom leverését követő kavargásban „meggondolatlanul” bólintó, aztán 1962-ben „felállt” Marosánnal a hatalomban sem! –, olyan személyi konstelláció, ami azt a meccset 1964 kommunista Magyarországán engedélyezi! Nincs – ahogy a történelem nagy fordulataiban sincs általában! – egyetlen ok, nincs egyetlen (!) megnevezhető felelős. (Vagy ha van, akkor az a „papírokat” rendre tovább – lejjebb! – küldő Kádár János.) Ez az, ami a tetemrehívásnál, a lelkünket – rövid időre – kiengesztelő elégtétel alkalmánál is fontosabb tanulsága e históriának, s ez arra világít rá, hogy mit tett az a hazug rend az értékeinkkel, hogy mit tett velünk, s hogy a köztünk járó csoda miféle példája nem kellett neki.

Egészen konkrétan meg arra, hogy mit tett e villogó szemű, folyvást győzelemre törő, de a kiütött ellenfelet rögvest felkaroló ökölvívóval, akinek pályafutása minden pillanata a sport Istentől reánk hagyományozott részéről tanúskodott. „Szakmázhatok” is, bár nem értek hozzá. Mit látok a felvételeken? Egyedi ritmusérzéket, rendhagyónak – még az alapállásban is rendhagyónak! – vagy logikátlannak tetsző öklözést, amit nézni csak tátott szájjal lehet. Hatása – megint nem félek a szótól – akár a Bartók muzsikájáé, látszólag minden addig való „dallamot”, szabályt felrúgó, ám az ősi hajlamokat új, döbbenetes rendbe állító hatás, ami megfellebbezhetetlenül és felülmúlhatatlanul elementáris. Egy tünemény, amit sose láttunk – hallottunk – addig, s mintha ősidőktől ismerős és az Isten rendje szerint való lenne mégis. Egyedi ez az öklözés, mint például Varga Zoltán futballja volt a szemtanúk szerint, mintha „sosemvoltságában” is beteljesített volna valamit, s úgy teremtett mitológiát, hagyományt, hogy – úgy, amilyennek láttuk – folytatni sem igazán lehetett.

Papp László öklözése, sorsa, csillogása és méltósággal teli, örömet, szeretetet sugárzó, a megaláztatásokat is porrá zúzó lénye – hitem szerint – egy felsőbb szándék híradása volt. Ha Pilinszky szava igaz – Isten újra és újra átvérzi a történelem szövetét – akkor úgy lehet, vele és általa emberi valónk jobb esélyeiről, a „lehetségesről” üzent megint valaki nekünk. Hangos szavak nélkül, de egyértelmű súllyal mégis. Értjük-e, fogjuk-e ezt az üzenetet, rajtunk múlik, higgyük el!

Nem ismertem személyesen, s tán ő históriánk egyetlen alakja, akiről ki merem mondani: sajnálom kissé, hogy így hozta a sors. Aztán mégis arra gondolok: így kellett történnie, no meg amúgy is akkor van velem, amikor akarom. Régi tapasztalatom: róla beszélni, reá emlékezni csak derűvel és szeretettel lehet, s ha reá emlékezünk, a szeretet telepedik közénk. Ennek is így kell lennie, hisz Papp László, az egykor volt ember nemcsak emlékezet, de lénye üzenet, örömhír is egyben, akárcsak az evangélium. Nézem, hallgatom sokadszor, mosolygok és ámulok. Ugrál, szökdel, küzd, mozgása, mint a fergeteg, aztán beszél, a mosolya villan, a csibészes kacsintása, ami szinte védjegyévé lett, s melegség járja át a szívemet. Együtt vagyunk, derűben, szeretetben, s minden, ami mocsok, gonoszság és rosszindulat szűkölve távozik. Itt van velünk – akárcsak aki küldte őt –, minden napon, a világ végezetéig…



Támogatók